Ki gondolta volna, hogy egy háború ennyire kiborító tud lenni még akkor is, ha elvileg az ember szinte ugyanúgy élheti az életét, mintha nem lenne háború? Jó, hát van az a heti egy-két sziréna, olyan máskor is szokott lenni. Aztán ott vannak a plakátok az utcán mindenhol emberekről, akiket hazavárnak. Barátok, családtagok, kollégák tartalékos szolgálatban, északon vagy délen. Megszakított nyaralások és nászutak, elhalasztott költözések. Családtagok, akik nem élhetnek az otthonukban. A Városháza előtt a katonai poszt, meg ha elmész este valahová, akkor minden második embernél egy gépfegyver.

Függetlenül mindezektől mi otthon vagyunk, dolgozunk, főzünk, bevásárolunk, sétálunk, terveket készítünk, még nevetünk is, és merünk örülni dolgoknak, amit néhány hete még nem igazán tettünk meg.

A konyhából eltettem az esetleges három napos óvóhelyen tartózkodáshoz szükséges hálózsákokat és vizet, de a szatyornyi kaját ott hagytam, a kislányom szeret kipakolni belőle és zörögni az arra alkalmas csomagolásokkal. A biztonság kedvéért barátokhoz átvittem egy vészhelyzet esetére való csomagot, ha valami történne az épülettel, amiben lakunk. Van benne egy váltás ruha, pelenkák, fogkefe, ilyesmik.

Mindig, amikor lemegyünk az óvóhelyre, eszembe jut, hogy mi lenne, ha telitalálat érné a házat, és bent ragadnánk az óvóhelyen a szomszédokkal meg az utcáról beszaladt emberekkel. A telefont mindig visszük le magunkkal, akkor is, ha emiatt egy-két másodpercet veszítünk abból a kilencvenből, amennyi alatt le kell érnünk. Kit hívnék, hova mennénk? Hogyan könyörögnék a tűzoltóknak, hogy találják meg élve a cicámat?

Ilyen és hasonló nem normális dolgokra gondolok. Egy csomó olyan Facebook-csoportban vagyok, amikben arról tanácskoznak az emberek, hogy hogyan kell altatni meg etetni a gyereket. (Spoiler: magától is eszik, amikor éhes, és alszik, amikor álmos.) Amikor gyerekek képei bukkannak fel a hírfolyamban, az első gondolatom mindig az, hogy jaj, vajon vele éppen milyen szörnyűség történt? A legtöbb esetben kiderül, hogy csak az anyukája ír az alvási szokásairól.

Tegnap családtagoknál voltunk, ehhez autópályán kellett mennünk. Megbeszéltük, hogy ha sziréna lesz, megpróbálunk az út szélére húzódni, jobbra, mert bár balról van egy betonkorlát, hátha nem fog mindenki megállni, és akkor biztonságosabb jobbra húzódni. Gyorsabb kicsatolni a gyereket az ülésből, mint kivenni az ülést, úgyhogy kicsatoljuk, felkapjuk, és bebújunk az árokba.

Az út végére teljesen kiborultam. Sosem szoktam kiborulni a rakétázásoktól, de most sikerült. Sokan mondták persze korábban, hogy gyerekkel az ember másképp éli meg a helyzetet, és basszus igazuk lett. Persze nem volt sziréna, de bármikor lehet. Így megyünk aludni például, egy-egy darab ruha az ágy mellé van készítve, a papucsok pedig a bejárati ajtó elé, hogy csak bele kelljen lépni, ha szaladni kell.

Ma reggeltől tűzszünet van. Ez mondjuk nem volt akadálya egy riadónak 15 perccel később, de engedjük el ezt az apróságot.

Délután elvileg elengedik az első csoport túszt. Magamat is meglepem azzal, hogy mennyire aggódom értük. Úgy általában is, a mai nap miatt pedig különösen. Pláne mióta eszembe juttatták, hogy volt olyan évekkel ezelőtt, hogy Izrael visszakapott túszokat, csak amikor átadták őket, akkor nem emberek szálltak ki az autóból, hanem koporsókat emeltek ki onnan. Nagyon sokszor jut eszembe, hogy mi lehet azokkal az emberekkel, akiket a föld alatt tartanak fogva, milyen körülmények között élnek, ha élnek, és ha egyszer visszajönnek, hogyan fognak túljutni ezeken az élményeken. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni mindegyikükről, hogy mi történt velük. Mennyire borzasztó lehet közeli családtagként várni róluk a híreket?

Majdnem annyira kiborító, mint a háború első hete volt. Hogy mindez nem egy rossz horror-thrillerben történik, hanem a valóságban, pár kilométerre innen. Hogy igazából azok, akiket megöltek meg elvittek, lehetnénk mi is. Lehetnénk mi is.