Szeptemberben, amikor a kislányom bölcsis lett, elhatároztam, hogy valamelyik nap majd beülök egy kávéra, csak úgy egyedül, és egy rövidke ideig nem csinálok semmit. Ma, anyák napján úgy döntöttem, eljött az ideje annak a kávénak, sőt virágot is fogok venni magamnak. A kávé már elfogyott, és még volt egy kicsi az aprócska sütiből, amikor jött az értesítés, hogy néhány perc múlva sziréna várható. Ez a szirénajelző applikáció egy új fejlesztése, előre szól, hogy lehet, hogy mindjárt kezdődik a riasztás. Nekem most először volt alkalmam kipróbálni.

Felvettem a táskámat, visszavittem a bögrét a kávézó pultjára, megkérdeztem, van-e óvóhely, de nem volt, úgyhogy elindultam az utcán keresni egy védett helyet. Amikor megszólalt a sziréna, éreztem, ahogy felmegy a pulzusom, bár tudtam előre, hogy meg fog szólalni. Egy lakóház mellé értem éppen, új építésű, kóddal lehet csak bemenni, mindegy, megkerültem, hátha van olyan helyiség, ahová be vagy le tudok menni, és igen! megtaláltam a mélygarázsba vezető lépcsőt, a garázsban vártam meg, amíg elmúlik a veszély.

Közben érkeztek az aggódó üzenetek a szülőktől a bölcsis WhatsApp-csoportba, hogy ugye lementek már a gyerekek az óvóhelyre, ugye minden rendben, írjatok már, hogy minden oké. Főleg az első alkalom volt traumatikus, amikor a gyerekünk nem volt velünk egy riasztás alatt: mit csináljunk, hozzuk haza? Van annak értelme?

Egyébként ma minden rendben volt, a gyerekeket levitték biztonságos helyre, mielőtt még megszólalt volna a sziréna. Amíg lent voltak, énekeltek, nyugodt légkörben telt el a riasztás, miközben a jemeni hutiknak sikerült eltalálniuk a repülőteret egy ballisztikus rakétával. Gondolom hatalmas ünneplést rendez majd a fél világ, jaj de jó, nem sikerült elhárítani a támadást, felrobbant egy rakéta, többen megsérültek. Ki az anyák napját ünnepli, ki a pusztítást.

A virágboltos néni elmondta, hogy a riadó alatt bement hozzá egy apuka a kisfiával, az ő üzletében bújtak el. A férfi épp az óvodába vitte a gyereket. Amikor vége volt, mentek tovább, a gyerek oviba, apu dolgozni. Nálunk ez a nem normális helyzet a normális. A szirénák közben is folytatjuk az életünket, mintha mi sem történt volna.

A tavaszi szünetben különböző állatkertekbe mentünk a kislányommal. A közeli nagy állatkertnek szafari része is van, ahol a kocsiból lehet nézni a többé-kevésbé szabadon futkosó zebrákat, struccokat, fürdőző vízilovakat, egy külön területen az oroszlánokat. Oda most nem hajtottunk be, nemcsak azért, mert a gyerekülésből úgysem látni sokmindent, hanem mert ott végképp nincs egyetlen épület sem, a kocsiból meg riasztás alatt amúgy ajánlott kiszállni, ami mondjuk az oroszlánok között egyébként nem feltétlenül biztonságosabb, mint bent maradni. Nem mintha az állatkerti részen lenne óvóhely, ott az ajánlás szerint feküdj a földre arccal lefelé, és takard el a fejedet a kezeddel. Ballisztikus rakéta ellen gondolom ez kevésbé hatékony, esetleg a mikroszkopikus leeső rakétadarabok ellen megvédi a frizurádat.

A legtöbbször egyébként otthon vagyunk a riasztások alatt, jó másfél éve minden pillanatban készen arra, hogy leszaladjunk a harmadikról a pincébe. Mindig van kulcs az ajtóban belülről, az ajtó előtt kinti papucs. Bár egyik alkalommal éppen végeztem a lakás kitakarításával, és a papucsok még el voltak pakolva, nem helyeztem őket készenlétbe. Hatalmas dilemma ám, hogy mezítláb szaladj-e ki a lépcsőházba, és akkor majd a mocskos talpaidon kell besétálnod a tiszta lakásba, vagy elvesztegess mondjuk 5 másodpercet a kilencvenből arra, hogy papucsban tudj lemenni a pincébe. További takarítós dilemma a porszívózás közbeni fülhallgató-használat: vajon meghallom-e a szirénát, ha rádiót hallgatok, miközben megy a porszívó?

Egy másik komoly dilemma a melltartóban alvás kérdése, nagyon kényelmetlen, gyűlölök melltartóban aludni. Volt egy olyan riasztás, amikor a férjem leszaladt a gyerekkel, én meg képes voltam megpróbálni magamra húzni az első melltartót, ami a kezem ügyébe került (szoptatós, abszolút belegabalyodtam a hajnali órákban, ugyan felvettem, de minek), mert inkább essen a fejemre egy rakéta, mint a szomszédokkal együtt legyek a pincében úgy, hogy nincs rajtam melltartó. Ez után az eset után viszont inkább azt a módszert alkalmazom, hogy én vagyok az, aki fogja a gyereket, így nem érzem magam iszonyú kellemetlenül arra a tíz percre.

Egyébként pedig alapszabály, hogy otthon a felnőttek közül valaki mindig fel van öltözve, hogy fel tudja kapni a gyereket és késlekedés nélkül szaladhasson vele. A kicsire lehetőleg fehér pizsamát adunk, hogy ha mégis történne valami szörnyű, a sötétben is messziről észre lehessen venni, hol van. 

Télen, amikor gyakrabban esik az eső, sokszor nehezen tudtam eldönteni, hogy vajon égzengést hallok-e, és ajánlatos lenne behozni a kiteregetett ruhákat, vagy csak a vadászrepülők zúgását hallani. Olyan hangja van, mint amit a délszláv háború idején is lehetett hallani a légifolyosó alatt élve. Ja, és az egyik alkalommal, amikor megszólalt a sziréna, éppen fogat mostam, és gyorsan lenyeltem a fogkrémet és az első adandó felületre letettem a fogkefét, hiszen ilyenkor nincs idő öblögetésre.

Mindezt nem panaszképpen írom, csak hogy beszámoljak arról, hogy milyen a háborúnak ezen az oldalán élni, viszonylagos biztonságban, bár biztonságérzet nélkül. Senki normális ember nem akarja, hogy ez a háború csak egy nappal is tovább tartson. Túl régóta tart, túl sok fronton, túl sok áldozattal, a túszok közül túl sokan még mindig nem kerültek haza, túl sokan nem is fognak már soha élve hazakerülni. Túl sok trauma, túltengő antiszemitizmus, miközben mi szeretnénk egy kicsivel normálisabban élni, és nem arra gondolni reggel, hogy vajon a gyerek velem van-e nagyobb biztonságban, vagy ha beviszem a bölcsibe, melyik esetben kisebb az esély, hogy pont arra fog járni egy rakéta. A többi traumatikus gondolatról majd legközelebb. Boldog anyák napját mindenkinek, akit érint!

Végre sikerült egy kicsit többet aludni az éjjel. Nem emlékszem, hány felébredés és visszaaltatás volt az elmúlt néhány órában, de legalább kevesebb, mint a megelőző, nagyon kimerítő néhány éjszakán. A hajnali hatalmas esőt is átaludtam. Még nagyon felhős az idő, valószínűleg fog még esni, és kint minden vizes, ma nem sietünk sehová. Ébredés után kimegyek a konyhába reggelit csinálni. A szikkadt kalácsból lesz egy kis bundáskenyér kettőnknek. A férjem ma bent van az irodában. Felrakom a gyereket a konyhapultra, adok neki gyümölcsöt, felverem a tojást, alágyújtok az olajnak, szeletelem a kalácsot.

Hirtelen megszólal a sziréna. 

Másfél másodperc alatt a következők történnek:

Arra gondolok, hogy megint kezdődik. Nem emlékszem, mikor volt utoljára sziréna, de most megint van. Szörnyű. Nem fogok papucsot váltani, a bentiben futok majd ki a lépcsőházba, nem vesztegetem most az időt ilyesmire. Közben felkapom a gyereket, odabaszom a kis fejecskéjét a felső konyhaszekrényhez, éppen csak egy kicsit, nem is panaszkodik. Miközben a tűzhely felé nyúlok, hogy lekapcsoljam az olaj alatt a lángot, beugrik, hogy valami nem stimmel. 

Más a sziréna hangja, mint lenni szokott, mivel ma Holokauszt-emléknap van, és emiatt szól. Nincs rakéta. Körülbelül ötször beszéltünk róla tegnap este, hogy reggel tízkor fog megszólalni.

https://www.youtube.com/watch?v=_7s9SCMUUNI

Ledermedek és sírni kezdek. Szorongatom a gyereket. Egy pillanatig tiltakozik, nem érti, mi bajom, aztán beletörődik, hogy ölelgetem. 

Megkönnyebbültem, amiért nincs riadó, és furcsa módon ha riadó lett volna, az is megkönnyebbülés lett volna, hiszen előbb vagy utóbb úgyis lesz. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire sok feszültség van bennem. Próbálok a sziréna céljára gondolni: gyászsziréna. Miért is? Ja, Holokauszt. Ja igen, szörnyű. Meg hogy október hét. Igen, persze, borzalmas. Reszketek, sírok, aztán visszarakom a gyereket a pultra. 

Körülnézek a konyhában. A láng még ég a serpenyő alatt, végül nem kapcsoltam le. A kést, amivel a kalácsot szeleteltem, beledobtam a mosogatóba. Remek reflex, főleg, ha egy bő egy éves ember és egy macska is lakik a háztartásban.

Képtelen vagyok felállni és lehajtott fejjel hallgatni a szirénát, muszáj csinálnom valami praktikusat, ami visszahozza a normalitás illúzióját, úgyhogy amíg az ország legnagyobb része áll és emlékezik, folytatom a bundáskenyér sütését. Megtörlöm a kést, befejezem a szeletelést, beteszem a szeleteket a felvert tojásba. A sziréna még mindig szól. Hagyja már abba!

Izraeli hírek a budapesti Élet Menetéről.

Rápillantok a telefonra, a férjem írt nemrég, hogy emlékeztessen, mindjárt megszólal a sziréna. Megírom neki, hogy a gyerek mennyivel jobban viselte, mint én.

Az ember tisztában van azzal, hogy a háború akkor is traumatizálja, ha látszólag minden a megszokott rendben folyik. Ugyanott lakik, mint eddig, minden családtagja biztonságban van, van munka, megélhetés, nyitva tartó üzletek, még utazni is lehet, ha nem is pont olyan könnyen, mint máskor.

Tel Avivban.

Megleptem magam a heves reakcióval. Tíz éve hallgatom a szirénákat és szaladok óvóhelyekre, hol gyakrabban, hol ritkábban. Soha nem éreztem, hogy megterhelne, bár tudom, hogy az ilyesmi nyomot hagy. Nagyjából mindenki, akinek van gyakorlata a szaladásban, még külföldön is összerezzen néha egy-egy mentőautó hangjára. Tuti a gyerek tehet róla, hogy most ennyire rosszul érintett. 

Néhány hete is volt egy álmatlan éjszaka, de most nem a kibújó fogacskák miatt volt az, hanem az iráni rakéták miatt. Lefekvés idején elindították őket, mi pedig az ágyban fekve, felöltözve vártuk, hogy ideérjenek, és mehessünk az óvóhelyre. Akkor hagytam abba a hírek olvasását, néhány órával éjfél után, amikor azt írták, hogy ennyi volt, most nem lőnek többet. Igaz, akkor egy jó részük még úton volt, a levegőben. Mégis sikerült elaludni végre.

Amikor innen elköltözünk, olyan lakásba megyünk, ahol a lakáson belül is van óvóhely, és talán a következő iráni rakétázáskor már nyugodtabban fogunk aludni, mert a lépcsőházba futásokból, főleg az éjszakaiakból, elég volt.

Facebookról: egy ismerős videózta a tűzijátékot az ország középső része felett az iráni támadás éjszakáján. Ki akartam menni megnézni, hogy nálunk is látszik-e, de a macska odafeküdt a lábamra stresszt kezelni, és nem álltam fel, így saját képem nincs,

Egy háborúnak vannak igazán nem várt mellékhatásai is, különösen a XXI. században. Mivel a  hadsereg zavarja a navigációs rendszereket, néha nemcsak az autós navigáció bolondul meg, hanem a társkereső alkalmazások is.  A Waze néha random arab földrajzi neveket dob fel a térképre, a legnagyobb Tel Aviv-i Facebook-csoport pedig komoly társközvetítői feladatokat is ellát, az egyik poszt egy kommentje szerint azért, mert a Tinder csupa libanoni embert ajánl mostanában. A csoporttagok fotókkat és kreatívabbnál kreatívabb szövegekket bevetve próbálnak mindenféle távú kapcsolatokat keresni.

A háborús luxusproblémák közé tartozik, hogy nincs a piacon hazai áfonya, csak perui, mert az északi ültetvényeken lehetetlen szüretelni. A zöldségek és gyümölcsök egyébként is drágák, most éppen nem a járvány miatt. Az epres bácsi, akitől egész szezonban szoktam venni az epret, most nem jön a piacra, a szomszéd kofa szerint a háború miatt nem tud, mert arab. A környék legtöbb építkezése leállt, a házak félig vagy még kevésbé készen állnak. A szomszéd ház első emeleti lakásából kiköltöztek az oroszul mindig hangosan viccelődő és jószagú dolgokat főző melósok.

Leállt építkezés az utcában

Purim ünnepére a város fő utcáját ezernyi kis nemzeti színű zászlóval díszítették fel a szokásos színesek helyett. A purimi, gyerekeknek való felvonulást megtartották, volt zene, koncert, rengeteg kreatív jelmez, de megkértek mindenkit, hogy idén tartózkodjon az ijesztő, véres jelmezektől. Az év egyik legjobb napja szokott lenni, amikor beöltözünk mi is, és kiülünk egy tel aviv-i sörözőbe a többi beöltözött embert bámulni. Most is voltunk Tel Avivban, de sokkal-sokkal kevesebb emberen volt jelmez idén, mint általában. Valahogy mindenkinek kevésbé van kedve ünnepelni és szórakozni.

A nagy cégek a dolgozóknak adott szezonális ajándékcsomagokat olyan vállalkozásoktól rendelik, amik a határok menti, evakuált területeken működnének, és tönkremennének ezek nélkül a rendelések nélkül. Nekünk is van otthon hazai gyártmányú házicipő, illatgyertya, miegymás, sőt Valentin-napra házialag dekorálandó süti volt, természetesen a süti mellé a dekorációt is mellékelték, volt pici rózsaszín fondantcsomag miniatűr habzsákban, meg díszítéshez cukorka.

Dekoráld magad! csomag

Szirénát ezen a környéken már régen nem hallottunk, és az is hosszú hetekkel ezelőtt fordult elő utoljára, hogy a napi séta közben egy gyorsító motor hangjára először összerándult a gyomrom, egészen kicsike lett, a mellkasomba hasított az ismerős érzés, aztán egyszerre próbáltam arra rájönni, hogy most tényleg szirénát hallok-e, és arra, hogy melyik házba szaladjak be, valamint hogy ezt babakocsival együtt tegyem-e, vagy jobb, ha a gyereket kiveszem belőle és ölbegyerekkel keresem meg a legközelebbi óvóhelyet, de legalábbis biztonságos pontot. Mindenesetre otthon a bejárati ajtó zárjában mindig bent van a kulcs belülről, és ha az egyikünk elmegy otthonról, de a másik otthon marad, akkor az elmenő mindig megbizonyosodik arról, hogy egy kulcs a zárban van, hogy sziréna esetén az otthon maradó ne vesztegesse az időt a kulcs keresésével. Az ajtó előtt is mindig hagyunk papucsot, hogy ne mezítláb szaladjunk ki a lépcsőházba, ha esetleg szaladni kellene.

Megszokhatatlan, amikor a rádióban bemondják az elesett katonák nevét, korát, rangját, és a várost, ahol a katona lakott. Mondjuk éppen behajtasz a pláza parkolójába, mert annyira szerencsés vagy, hogy ez simán része a mindennapi életednek, és közben hallgatod, ahogyan a szép, szomorú férfihang felsorolja őket. A férjem két volt kollégája temetésén is volt, fiatal apukákén. 

Nyakbavaló

Az országnak ezen a részén ezeken és a város felett zümmögő drónokon kívül nemigen lehet észrevenni, hogy háború van. Az emberek már régen megint durvák és udvariatlanok egymással. Októberben még úgy lehetett érezni, mintha mindenki egy picivel figyelmesebb lenne a többiek felé. Megvannak még a plakátok, Tel Avivban a falfestmények, és a mindenhová kiírt szlogenek, "együtt győzni fogunk". A túszok jó része, amennyiben még életben vannak, még mindig nincs otthon, a kiürített városok és kistelepülések továbbra is üresek. Az északi határon lebombáztak egy hotelt, ahol pár éve megszálltunk egy akkor még csodás kisvárosban. A szukoti sátor, amit tavaly az őszi ünnepek végén, október hetedikén este kellett (volna) lebontani, több udvaron még mindig áll.

A szívünk Gázában van október hetedike óta

A kormánynak, akármennyire is szörnyen hangzik, nem érdeke a háború befejezése. A hatalom megtartása érdekében odaengedtek néhány futóbolondot, sajnos nem az ártalmatlan fajtából, akik nem tesznek jót a lehetséges békének, de a miniszterelnök is kizárólag a saját személyes érdekeit figyelembe véve hozza a döntéseket, ami ebben a kiélezett helyzetben iszonyú. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a terroristákat békén kell hagyni, sőt lehetőleg bontsuk le a kerítést, hogy legközelebb könnyebben átjöjjenek vérengzeni, katonai bázisokat és rendőrségeket megtámadni, gyerekeket ölni, tombolni, erőszakolni, embert rabolni, vagy hogy küldjünk még több pénzt, betont meg fegyvert, meg ellenőrizhetetlen segélycsomagot, hogy fel tudjanak készülni az általuk remélt elpusztításunkra. Mert, tévedés ne essék, a vezetők ott sem szeretnék befejezni a háborút, és abszolút nem a civilek védelmében cselekszenek.

Három éve rakétatalálatot kapott ház Petach Tikván

Sok a halott? Vajon mennyi izraeli halott lenne, ha nem működne a Vaskupola, és ahelyett, hogy kinyitják az óvóhelyeket, a civileket itt is felküldenék a tetőre a bombázások alatt? Igen, túl sok a halott, a sérült, a nélkülöző, a kitelepített. Igen, szörnyű, ami Gázában történik. Igen, azonnal meg kellene oldani, hogy ne haljon meg több ember, hogy a gyerekek rendesen kapjanak enni meg védelmet meg ruhát meg mindent, ami az egészséges élethet szükséges. És egészséges életen nem egy szélsőséges, vérszomjas vezetés alatti életet értek, ahol már a babákat öngyilkos merénylőnek öltöztetik, és a csillogó szemű nyolcévesek legnagyobb álma a hősi halál, mert erre tanítják őket. Nem egészséges élet az, hogy már a legkisebbeket is hullazsákba öltöztetik, akik persze képtelenek nyugton maradni a felvétel idejére, és a "szegény kivégzettek" mozognak a tudósítás alatt, a szünetben meg, még a zsákban ülve, a telefonjukat nyomkodják.

Ismerve a hazugságok és torzítások mértékét nagyon nehéz eldönteni, mit lehet elhinni a tudósításokból. Azt gondolom, ez a térség egyik nagy tragédiája. Ha csak a puszta igazságról szólnának a hírek, az is épp elég borzasztó lenne. De valamiért a történeteket állandóan meg akarják fejelni még valamivel, így még azt sem hiszem el, ami valóban igaz. Nem az elmúlt fél évre gondolok, hanem hosszú évtizedek számtalan hazugságára.

Egyszer valaki elmesélte nekem a történetet, miszerint az illető éppen békésen kávézgatott Jeruzsálem óvárosában, amikor a saját szemével látta, hogy egy izraeli tankból rálőnek egy kétéves gyerekre, amiért az eldobott egy követ a katonák felé. Külföldi vagyok, nyilván gondolkodás nélkül el fogom hinni, amit mond, gondolta talán ő. Ha jártál már Jeruzsálem óvárosában, akkor minimum gyanús a történet hitelessége, ha másért nem, akkor azért, mert amikor ott tankok járnak, akkor éppen senki nem kávézgat békésen. Ha csak felületesen figyeled az izraeli híreket, akkor azt is tudod, hogy ha egy terrorcselekmény elkövetése közben egy terroristát már ártalmatlanná tettek, és a földön fekszik, egy katona mégis lelövi, akkor évekig tartó eljárásra és súlyos büntetésre számíthat emiatt. A katonák nem lövöldöznek csak úgy, főleg nem kétéves gyerekekre. Ja, és tök mellékes, de ha ez mind igaz lenne, akkor is ki az a kedves, felelős szülő, aki a kétéves gyerekét arra biztatja, hogy az követ dobjon egy tankra? Miért vannak gyerekek tűzközelben a képeken és videókon? Ugye biztosan nem azért, hogy szánalmat keltsenek az egyik, és gyűlöletet a másik oldal iránt? Nagyon de nagyon más alapokon nyugszik a háborús ellenfelünk gondolkodásmódja, moralitása, értékrendje, mint a miénk. A prioritásokban levő különbség jól látszik a szimbólumok, címerek elemeiben: nézd meg, melyik tartalmaz olajágat, és melyik fegyvert. Egyébként megpróbáltam annak idején online utánanézni a fenti sztorinak, de semmilyen eredményre nem jutottam.

Iszonyú nehéz sajnálni azokat a civileket, akik a túszokat bújtatják a lakásaikban. Akik vigyorgó szmájlikat nyomnak a veszteségeinkről szóló hírekre, a megkínzott, megalázott, megölt gyerekekről, felnőttekről, idősekről szóló hírekre, akik szerint végtelenül vicces a gyászoló családokról szóló beszámoló. Akik a közösségi médiában ezerszer is nagy megelégedettséggel megosztják a támadás napján készült videókat. Akik arra biztatják a vezetőiket, hogy ne adják vissza a még mindig túsz gyerekeket. Tudom, hogy sokan szenvednek, és mégis ezek a dolgok jutnak róluk eszembe. 

Tel Avivban - Hozzátok haza őket MOST!

És gyűlölöm, hogy amikor a szupermarketben a kedves fiatal dolgozólány láthatóan odáig van a babakocsiban ülő gyerekemért, és a kollégáinak is mutatja, hogy nézzétek, de aranyos, akkor az jut eszembe: olyan kedves, biztos nem akarná betenni a babát a sütőbe, még ha alkalma is adódna rá. Nem akarom, hogy ez jusson eszembe, sőt örülnék, ha soha többé nem gondolnék arra, mi lenne, ha vele, velünk történt volna meg, ami más családokkal megtörtént. 

És semmilyen épkézláb terv nincs arra nézve, hogy mi lesz azután. Mi lesz, ha vége lesz a háborúnak? Ki veszi ott át a hatalmat? Milyen berendezkedés lesz? Aki ott vezető lesz, vajon még mindig úgy fogja gondolni, hogy az erőszak az egyetlen eszköz akármilyen cél elérése érdekében is? Mert a cél most, a hírhedt folyótól a tengerig -féle, az ugye mindenkinek egyértelmű, hogy Izrael eltörlésére irányul? Hogy eszük ágában sincs egy békés, működő államot létrehozni a Területeken, kétállami megoldással? Ugye tudod, hogy nekik az egész kell, és úgy gondolják, addig nem nyugszanak, amíg mi itt vagyunk, és egy is életben van közülünk?

Családi szinten mindenesetre végre tényleg elkezdtük intézni, hogy legyen a macskának útlevele, hogy ha menni kell, akkor őt is vihessük magunkkal. Ez a háború (és sok előző) ugyanis nem arról szól, hogy egy Egyiptomtól 1967-ben elfoglalt, Budapestnél is kisebb területen egy szegény, elnyomott nép önrendelkezése helyreálljon, ahonnan egyébként a hadsereg és minden izraeli már 2005-ben kivonult. Sokkal szélesebb keretei vannak, Iránnal a háttérben. Egyelőre nem lehet tudni, hogyan és mikor fog Irán komolyabban támadni. Az élet bár látszólag szinte teljesen a megszokott keretek között folyik, október hetedikének traumája mellett a komolyabb fenyegetések és a közeljövő miatti bizonytalanság is jelen vannak.

Néhány hete bementem egy irodába ügyet intézni, ahol idősebb önkéntesek dolgoznak. A koruk alapján akár Holokauszt-túlélők is lehettek köztük. Azon viccelődtek, hogy a narancs, amit esznek, azért olyan finom édes, mert a Hamasz kertjéből van. Fellélegeztem. Itt vannak ezek az emberek, akik annyi háborút túléltek, és láthatóan nem aggódják túl a jelenlegi helyzetet. Végül túlleszünk ezen is.

Együtt győzni fogunk

Az elmúlt éjjel megint szirénával álmodtam. A valóságban nemigen fordul elő riasztás mostanában, legalábbis a mi környékünkön. Álmomban viszont néha megszólal a sziréna, akkor felkapom Babát és biztonságos helyre sietek. Múlt éjjel a szüleim magyarországi házában szólalt meg az álombeli sziréna. Elbújtunk a ház egyik sarkába, de csak később vettük észre, hogy nem jó helyre mentünk, mert egy ablak alatt voltunk. Aztán megtaláltam a ház talán legbiztonságosabb pontját, ahol nincs a közelben ablak, és több rétegnyi fal véd minket. Később, amikor már ébren voltam, egyetértettem magammal, hogy jó helyet találtam.

Vasárnap lesz 100 napja, hogy tart a háború. Megemlékezéseket szerveznek mindenfelé, az iskolák, nagyobb munkahelyek is bátorítják az alkalmazottakat, hogy álljanak meg száz percre, és persze tüntessenek azért, hogy az azóta is Gázában levő túszok azonnal hazamehessenek. Tel Avivban, a „Túszok terén” nemcsak képek és plakátok vannak, de a családok és barátok az elraboltak személyes tárgyait is odaviszik. Szívszorító. Ott képtelen voltam fotózni.

Minden elképzelhető helyen matricák, karszalagok, nyakbavalók emlékeztetnek arra, hogy háború van.

Az elmúlt három hónapban szinte minden üzlet, vállalkozás kitűzte a nemzeti zászlót és kiírta az „együtt győzni fogunk” szlogent valamilyen formában. Ha pizzát vagy fagyit rendelsz, ott vannak a jelképek a dobozon.

Az utcán a plakátokat megviselte kissé az időjárás, látszik, hogy kint vannak egy ideje.

A magam részéről felszámoltam otthon a vészhelyzet esetére összekészített csomagokat. Csak a két karton ásványvízhez nem nyúltunk, jó lehet az még, plusz amúgy sem szoktunk palackozott vizet inni. Reméljük, hogy megmarad a viszonylagos nyugalmunk.

A közösségi médiában állandóan jönnek az ismerősnek jelölések érdekes profilú valakiktől. Volt „német férfi modell”, gyakoriak a „sikeres török üzletasszonyok”, van olyan, a profilja alapján egyébként Jemenben élő ember, akinek egyenesen „megtetszettem”. Valahol láttam egy kiváló megoldást arra, hogy hogyan válaszoljunk kreatívan a „szia, szeretnék megismerkedni veled, hogy hívnak és hol laksz?” üzenetre. Ilyesmi volt: „Hamudi vagyok Gázából, terrorista. És te?”

A gyereknevelős Facebook-csoportokban nagyon ritkán szoktam posztolni, inkább csak olvasgatok. Nemrég láttam a „Gentle Parenting” csoportban egy posztot, amiben egy anyuka azzal kapcsolatban kért segítséget, hogy a férjével és gyerekeikkel Izraelben laknak, de az anyanyelvük angol. Otthon angolul beszélnek, a gyerekek az óvodában héberül, és arra volt kíváncsi, mások hogyan oldják meg az alapvető mondatok használatát, milyen nyelven érdemes elmondani őket, pl. „ez nem jó nekem” – érdemes-e az ilyeneket mindkét nyelven elmondani otthon. Hú, de bátor, gondoltam magamban. Néhány kommentből csak úgy sugárzott a gyűlölet, mindennek elmondták nem csak az anyukát, hanem a két és négy éves gyerekeit is. A kommenteket rövid időn belül törölték, de azt hiszem, mostanában sem fogok posztolni egyik csoportban sem, még olyat sem, hogy „köszönöm a sok tippet”. Kinek van arra szüksége, hogy vadidegenek bátran megírják neki, hogy menjen a pokolba?

Elképesztően sokan értenek egyet azzal, hogy milyen jó is egy kis tömegmészárlás néhanapján. És talán sokan nem gondolnak bele, hogy valójában mit is beszélnek. Sokáig azt gondoltam, azért (is) jó betért zsidónak lenni, mert az ember családjában nincs jelen a Holokauszt traumája. Csak a jó dolgokat, a tanulást, tanulságokat, közösséget, hagyományokat kapja meg így az ember. Október hetedikéig éltem ebben az álomvilágban. 

Ma este kezdődik hanuka ünnepe, amikor 8 napig minden este gyertyát gyújtunk. Minden nap eggyel többet. Fényt gyújtunk a sötétségben.

És ma két hónapja, hogy megtörtént az az iszonyú mészárlás, és százakat elvittek magukkal a föld alá, akiknek a nagy részéről két hónapja nem tudni, hogy élnek vagy halnak, hazajönnek-e valaha egyáltalán. Akik a tűzszünet alatt hazajöhettek, azok nagyon sokat fogytak, a gyerekek csak suttogva mernek beszélni,  a lábukat megjelölték motorbiciklik forró kipufogócsövével, és a mészárlásról készült videókat kellett nézniük. Volt, aki megette a wc-papírt, annyira éhes volt.

(Kép: Secret Tel Aviv Facebook-csoport)

Pont egy hete reggel bejelentették, hogy este kiadnak három holttestet. Azt hittük, hogy az azóta szimbólummá vált anyuka meg a két vörös hajú kisfiú lesznek azok. Persze nem adtak ki senkit, éjfélig nézegettem a telefont, hátha jön a hír, benne három koporsó képével, az egyik még egészen kicsi, de nem jött ilyen hír. Közben a közösségi média egyes szegleteiben a hétköznapi emberek azt kérik, hogy ne is engedjék haza őket, mert ők egy fontos eszköz a Hamász kezében. 

(Kép: Facebook)

Amellett, hogy a mindennapi életünk a heti egy-két szirénától eltekintve tulajdonképpen úgy folyik, mint bármikor máskor, érzelmileg iszonyú megterhelő a helyzet. Jó, a heti egy-két sziréna mellett ott vannak még a tartalékos szolgálatban levő barátok és  ismerősök és családtagok, akikért izgulunk, és reméljük, hogy amikor nyilvánosságra hozzák az elesett katonák neveit, akkor nem lesz közte ismerős. A háború miatt egyes gyümölcsök drágábbak, mint máskor, az online tanfolyamot, amire járok, pedig mindig éppen az a tanár tartja, akit nem hívtak be azon a héten.

A héten megnéztük a Golda című filmet a moziban. A jom kipuri háború 50. évfordulójára készült. Megdöbbentő, hogy mennyi minden ismétlődik szóról szóra az ötven évvel ezelőtt történtekből. A film végén sem volt igazán katarzis, nem lélegezünk fel, talán nehezebb szívvel mentünk haza, mint ahogy jöttünk. Izraelnek és a zsidó embereknek a mai napig is bizonygatni kell a létjogosultságát, a fennmaradásért harcolniuk minden nap. Bizonygatni kell, magyarázni, hogy mégis mi a baj egy mészárlással. A világ nem tudja eldönteni, hogy a "takarodjatok Palesztinaba" vagy a "takarodjatok ki Palesztinából" megoldás mellett kampanyoljon éppen. A világot bosszantja, hogy ez a pár millió ember nem hajlandó feladni, egy szép napon felkelni, és önként besétálni a tengerbe mind egy szálig. 

Az ország fennmaradásának érdekében állandóan háborúzni kell. Borzasztó belegondolni, hogy azért, hogy itt élni lehessen, embereknek meg kell halniuk. Ezen az oldalon és az éppen aktuális másik oldalon is. 

Aznap, amikor vártuk, hogy este kiknek a holttesteit adják ki, néztem a sok "Együtt győzni fogunk" feliratot, melyek a papírtörlőtől a zöldséges nylonszatyrán keresztül az óriásplakátokig mindenütt ott vannak. A buszok kijelzőjén is. Autóra feltehető mágnesünk ezzel a felirattal nekünk is van. Azonban ha gyakorlatilag meg is nyerjük a háborút, azok a koporsók akkor is ott lesznek. A tönkrement életek, a traumák, a félelem. A végtelen háborúzás ezen az állomásán egyszer csak túlleszünk, és nyugalom lesz, egészen a következő háborúig. Egy újabb pillanatra sikerült kiharcolni a túlélést, és milyen áron? Győzelem ez, tényleg?

Boldog (?) hanukát, és sok-sok fényt a világnak. 

Ki gondolta volna, hogy egy háború ennyire kiborító tud lenni még akkor is, ha elvileg az ember szinte ugyanúgy élheti az életét, mintha nem lenne háború? Jó, hát van az a heti egy-két sziréna, olyan máskor is szokott lenni. Aztán ott vannak a plakátok az utcán mindenhol emberekről, akiket hazavárnak. Barátok, családtagok, kollégák tartalékos szolgálatban, északon vagy délen. Megszakított nyaralások és nászutak, elhalasztott költözések. Családtagok, akik nem élhetnek az otthonukban. A Városháza előtt a katonai poszt, meg ha elmész este valahová, akkor minden második embernél egy gépfegyver.

Függetlenül mindezektől mi otthon vagyunk, dolgozunk, főzünk, bevásárolunk, sétálunk, terveket készítünk, még nevetünk is, és merünk örülni dolgoknak, amit néhány hete még nem igazán tettünk meg.

A konyhából eltettem az esetleges három napos óvóhelyen tartózkodáshoz szükséges hálózsákokat és vizet, de a szatyornyi kaját ott hagytam, a kislányom szeret kipakolni belőle és zörögni az arra alkalmas csomagolásokkal. A biztonság kedvéért barátokhoz átvittem egy vészhelyzet esetére való csomagot, ha valami történne az épülettel, amiben lakunk. Van benne egy váltás ruha, pelenkák, fogkefe, ilyesmik.

Mindig, amikor lemegyünk az óvóhelyre, eszembe jut, hogy mi lenne, ha telitalálat érné a házat, és bent ragadnánk az óvóhelyen a szomszédokkal meg az utcáról beszaladt emberekkel. A telefont mindig visszük le magunkkal, akkor is, ha emiatt egy-két másodpercet veszítünk abból a kilencvenből, amennyi alatt le kell érnünk. Kit hívnék, hova mennénk? Hogyan könyörögnék a tűzoltóknak, hogy találják meg élve a cicámat?

Ilyen és hasonló nem normális dolgokra gondolok. Egy csomó olyan Facebook-csoportban vagyok, amikben arról tanácskoznak az emberek, hogy hogyan kell altatni meg etetni a gyereket. (Spoiler: magától is eszik, amikor éhes, és alszik, amikor álmos.) Amikor gyerekek képei bukkannak fel a hírfolyamban, az első gondolatom mindig az, hogy jaj, vajon vele éppen milyen szörnyűség történt? A legtöbb esetben kiderül, hogy csak az anyukája ír az alvási szokásairól.

Tegnap családtagoknál voltunk, ehhez autópályán kellett mennünk. Megbeszéltük, hogy ha sziréna lesz, megpróbálunk az út szélére húzódni, jobbra, mert bár balról van egy betonkorlát, hátha nem fog mindenki megállni, és akkor biztonságosabb jobbra húzódni. Gyorsabb kicsatolni a gyereket az ülésből, mint kivenni az ülést, úgyhogy kicsatoljuk, felkapjuk, és bebújunk az árokba.

Az út végére teljesen kiborultam. Sosem szoktam kiborulni a rakétázásoktól, de most sikerült. Sokan mondták persze korábban, hogy gyerekkel az ember másképp éli meg a helyzetet, és basszus igazuk lett. Persze nem volt sziréna, de bármikor lehet. Így megyünk aludni például, egy-egy darab ruha az ágy mellé van készítve, a papucsok pedig a bejárati ajtó elé, hogy csak bele kelljen lépni, ha szaladni kell.

Ma reggeltől tűzszünet van. Ez mondjuk nem volt akadálya egy riadónak 15 perccel később, de engedjük el ezt az apróságot.

Délután elvileg elengedik az első csoport túszt. Magamat is meglepem azzal, hogy mennyire aggódom értük. Úgy általában is, a mai nap miatt pedig különösen. Pláne mióta eszembe juttatták, hogy volt olyan évekkel ezelőtt, hogy Izrael visszakapott túszokat, csak amikor átadták őket, akkor nem emberek szálltak ki az autóból, hanem koporsókat emeltek ki onnan. Nagyon sokszor jut eszembe, hogy mi lehet azokkal az emberekkel, akiket a föld alatt tartanak fogva, milyen körülmények között élnek, ha élnek, és ha egyszer visszajönnek, hogyan fognak túljutni ezeken az élményeken. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni mindegyikükről, hogy mi történt velük. Mennyire borzasztó lehet közeli családtagként várni róluk a híreket?

Majdnem annyira kiborító, mint a háború első hete volt. Hogy mindez nem egy rossz horror-thrillerben történik, hanem a valóságban, pár kilométerre innen. Hogy igazából azok, akiket megöltek meg elvittek, lehetnénk mi is. Lehetnénk mi is.

Két összecsapódó tenyér hangja veri fel a szoba sűrű, sötét csendjét.

Megúszta. Az áramló levegő elsodorta. Feljebb repül, és onnan nézi a szoba lakóit.

Két nagyobb és egy jóval kisebb. A két nagyobb majdnem teljesen takarásban van. A kisebb nincs. A kisebb teljes testfelülete teljesen hozzáférhető. Csodás illata van, pontosabban minden egyes kis véredényének lüktetése élesen érzékelhető a plafonról is, milliméternél is kisebb érzékszervekkel is.

De a kisebbnek szerencséje van: sűrű bunda fedi kis, csodás illatú testét. Vére mélyen rejtve van, hozzáférhetetlen.

A nagyobbak felébredtek, és szabadon levő felületeiket bekenték azzal a sűrű, borzalmas szagú micsodával. Ha lenne orra, befogná, amikor a véletlenül bekenés nélkül maradt pici sávok valamelyikébe bele-beleszúr. 

Már háromszor szúrt. Még kell egy negyedik ahhoz, hogy minden tojásnak jusson elég táplálék. A jobb vagy a bal oldalira szálljon? Fej, nyak, váll, karok? Arcra nem szúr, sosem teszi.

Mozgolódnak, el akarják kapni. A bundás már akkor vadászott rá, amikor a lámpák világítottak, nem volt sötét. Az ösztönös, ősi vadásznak nem sikerült elkapnia világosban, mire is számítanak a csupasz, esetlen kétlábúak? Mindketten vakaróznak és nevetséges módon bosszankodnak éjszakájuk tönkretétele miatt.

Az egyik felkel és bekapcsolja azt a kék fényt, ami elvileg megtéveszti és odavonzza a táplálékra vágyókat.

A plafonon vár.

A mozgolódás elcsitul. A vakarózás abbamarad. A borzalmas szagú micsoda megszüntette a viszketést. A lélegzetvételek hosszabbodnak. Az erek lüktetése kiélesedik. Tíz liternyi táplálék, az egész családnak elég lenne egész évre akár. Áramlik oda és vissza. Nagyobb, kisebb, egész keskeny autópályák pulzálnak a sima bőrben. Az egyik testen egy kicsivel több a szőr, mint a másikon. Lényegtelen, a dobogó térképen tökéletesen látszik, hol érdemes keresgélni.

Háborítatlanul leszáll. Szúr. Sokáig, sokáig szív. Megnő, alig bír majd repülni, de minden csemetének jut majd bőven ebből a finom, meleg, sűrű, vörös vérből. Az életből.

Ahogy az alig észrevehető résen kiszáll a szabadba, vált egy pacsit az utána következővel. Ott állnak sorban annál a pici ablakrésnél. Mi tartott eddig? Már olyan régóta várunk. Szorongatjuk a sorszámot, figyeljük az ajtó nyílását.

Titkukat, hogy a februári, 10 fokos éjszakát hol vészelik át, nem árulják el senkinek.

Vallásos áhítattal eszem a vajas-lekváros kenyeret.

Abbahagyom a görgetést, lehalkítom a rádiót, és csak az ételre figyelek. Máskor soha nem szoktam így enni, ha egyedül eszem, akkor mindig csinálok közben valamit.

Kis szelet kenyér, vastagon megkenve a jóféle vajjal, sok lekvárral. Ribizlilekvár. Angolul is rá van írva: redcurrant, bár az itteniek úgyse láttak még se pirosat, se feketét. A címke egy része lejött, annyi látszik csak, hogy „redcurra”. Sajnálom azt a lejött részt, szeretném, ha nem hiányozna. Egy szem ribizli egészen egyben maradt a lekvárban, azt hagyom utoljára, az utolsó falattal fogom megenni. Mindig utoljára hagyom a legfinomabb falatot.

Kis üveg lekvár, de rengeteg munka van mögötte. Miközben eszem a kenyeret, látom magam előtt a háromezer kilométerre levő kertet, érzem a kert illatát. Elképzelem, ahogy anyám szedi a ribizlit, és arra gondol, hogy majd itt, messze fogjuk megenni, és jó szívvel szedi, főzi, teszi üvegbe, és iszonyúan figyel, hogy a lekvár tökéletes legyen. Vajon apám is segített, vagy anyám egyedül csinálta az egészet? Az üvegre ragasztott cédulát is gondosan kiválasztotta, az van rányomtatva, hogy „made with love”, szeretettel készült, és anyám kézírásával az, hogy ribizlilekvár, hogy mikor és hol készült, és alá is van írva.

Nagyon csalódott voltam, amikor észrevettem, hogy a férjem nélkülem nyitotta ki az üveget. Csak egy egész kicsi hiányzott belőle, ő nem keni olyan vastagon a lekvárt, mint én. „Csak valami édeset akartam enni, és ez volt kéznél, kinyitottam.” Nem értette, hogy mi a bajom. Szerintem én sem értettem, amíg el nem magyaráztam neki, hogy emögött a lekvár mögött mennyi minden van, a kert illata, anyám két kezének a munkája, háromezer kilométer. Amikor elmondtam, hogy ez miért fontos nekem, ő is megértette, és én is elfogadtam, hogy nekem ez fontos.

A lekvár nem is nekünk készült, hanem a férjem szüleinek. Három üveggel hoztunk, nagyon-nagyon alaposan papírba csomagolva, cipősdobozba igazgatva, a bőröndbe tett doboz puha ruhákkal körbebélelve. Egy pici üveg ribizli, egy pici üveg feketeribizli, egy pici üveg málna. Apró szemű gyümölcsök, a kert hátsó részében, a művelésre szánt területen levő pár bokorról. Nem akartam mindet odaadni, nekem jobban kell. Biztos nekik is ízlene a lekvár, de ők nem éreznék a kert illatát, nem ők látnák közben anyám kezeit, ahogy szedi a kis piros meg fekete bogyókat a szúrós ágakról. Egyet odaadtunk. Sokat gondolkodtam rajta, hogy melyik legyen az, legszívesebben mindet megtartottam volna.

A szüleim jól vannak, egészségesek, (kopp-kopp-kopp), és pár hónap múlva, ha minden jól megy, megint meg tudjuk őket látogatni. Minden héten beszélünk egyszer, 10-20 percet. Nem beszélünk komoly dolgokról, csak hogy vagytok, hogy vannak a macskák, a szomszédok, milyen az időjárás, mit főztök a hétvégén. Ünnepeken és szülinapokon is szoktunk beszélni, előre egyeztetett időpontban, hogy mindenki ráérjen, időben leüljön a gép elé, és ha éppen ünnepelünk, akkor egy pohár valamivel koccintunk is a kamerába. Apám fegyelmezetten ül anyám mellett, hallgatja, ahogy beszélünk. Ritkán szól. A férjem fegyelmezetten ül mellettem, de látom, hogy sokszor elkalandozik. Nem ért magyarul.

Pár napja a Mamával álmodtam, Anya anyukájával. Beszéltetném arról, hogy mi hogyan volt, kérdezném, hallgatnám, de már nem lehet. Szinte semmi sem tudok a családunk múltjáról. Néha azt gondolom, hogy a jelenéről sem. De van ribizlilekvárom. Szeretném, hogy ha már nem lesz, aki lekvárt főzzön, akkor is maradjon valami, amiről majd eszembe jut a kert illata, anyám keze, a Mama történetei, amikből olyan keveset hallgattam meg.

Van még egy üveg érintetlen málnalekvár a polcon. Rajta van anyám kézírása is. Jó lenne akkor odautazni, amikor éppen érik a gyümölcs, és együtt főzni a lekvárt. Ismét, hatodszor is elhatározzuk, hogy idén nyáron ott leszünk egy hétig. Hátha most sikerül.