Végre sikerült egy kicsit többet aludni az éjjel. Nem emlékszem, hány felébredés és visszaaltatás volt az elmúlt néhány órában, de legalább kevesebb, mint a megelőző, nagyon kimerítő néhány éjszakán. A hajnali hatalmas esőt is átaludtam. Még nagyon felhős az idő, valószínűleg fog még esni, és kint minden vizes, ma nem sietünk sehová. Ébredés után kimegyek a konyhába reggelit csinálni. A szikkadt kalácsból lesz egy kis bundáskenyér kettőnknek. A férjem ma bent van az irodában. Felrakom a gyereket a konyhapultra, adok neki gyümölcsöt, felverem a tojást, alágyújtok az olajnak, szeletelem a kalácsot.

Hirtelen megszólal a sziréna. 

Másfél másodperc alatt a következők történnek:

Arra gondolok, hogy megint kezdődik. Nem emlékszem, mikor volt utoljára sziréna, de most megint van. Szörnyű. Nem fogok papucsot váltani, a bentiben futok majd ki a lépcsőházba, nem vesztegetem most az időt ilyesmire. Közben felkapom a gyereket, odabaszom a kis fejecskéjét a felső konyhaszekrényhez, éppen csak egy kicsit, nem is panaszkodik. Miközben a tűzhely felé nyúlok, hogy lekapcsoljam az olaj alatt a lángot, beugrik, hogy valami nem stimmel. 

Más a sziréna hangja, mint lenni szokott, mivel ma Holokauszt-emléknap van, és emiatt szól. Nincs rakéta. Körülbelül ötször beszéltünk róla tegnap este, hogy reggel tízkor fog megszólalni.

https://www.youtube.com/watch?v=_7s9SCMUUNI

Ledermedek és sírni kezdek. Szorongatom a gyereket. Egy pillanatig tiltakozik, nem érti, mi bajom, aztán beletörődik, hogy ölelgetem. 

Megkönnyebbültem, amiért nincs riadó, és furcsa módon ha riadó lett volna, az is megkönnyebbülés lett volna, hiszen előbb vagy utóbb úgyis lesz. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire sok feszültség van bennem. Próbálok a sziréna céljára gondolni: gyászsziréna. Miért is? Ja, Holokauszt. Ja igen, szörnyű. Meg hogy október hét. Igen, persze, borzalmas. Reszketek, sírok, aztán visszarakom a gyereket a pultra. 

Körülnézek a konyhában. A láng még ég a serpenyő alatt, végül nem kapcsoltam le. A kést, amivel a kalácsot szeleteltem, beledobtam a mosogatóba. Remek reflex, főleg, ha egy bő egy éves ember és egy macska is lakik a háztartásban.

Képtelen vagyok felállni és lehajtott fejjel hallgatni a szirénát, muszáj csinálnom valami praktikusat, ami visszahozza a normalitás illúzióját, úgyhogy amíg az ország legnagyobb része áll és emlékezik, folytatom a bundáskenyér sütését. Megtörlöm a kést, befejezem a szeletelést, beteszem a szeleteket a felvert tojásba. A sziréna még mindig szól. Hagyja már abba!

Izraeli hírek a budapesti Élet Menetéről.

Rápillantok a telefonra, a férjem írt nemrég, hogy emlékeztessen, mindjárt megszólal a sziréna. Megírom neki, hogy a gyerek mennyivel jobban viselte, mint én.

Az ember tisztában van azzal, hogy a háború akkor is traumatizálja, ha látszólag minden a megszokott rendben folyik. Ugyanott lakik, mint eddig, minden családtagja biztonságban van, van munka, megélhetés, nyitva tartó üzletek, még utazni is lehet, ha nem is pont olyan könnyen, mint máskor.

Tel Avivban.

Megleptem magam a heves reakcióval. Tíz éve hallgatom a szirénákat és szaladok óvóhelyekre, hol gyakrabban, hol ritkábban. Soha nem éreztem, hogy megterhelne, bár tudom, hogy az ilyesmi nyomot hagy. Nagyjából mindenki, akinek van gyakorlata a szaladásban, még külföldön is összerezzen néha egy-egy mentőautó hangjára. Tuti a gyerek tehet róla, hogy most ennyire rosszul érintett. 

Néhány hete is volt egy álmatlan éjszaka, de most nem a kibújó fogacskák miatt volt az, hanem az iráni rakéták miatt. Lefekvés idején elindították őket, mi pedig az ágyban fekve, felöltözve vártuk, hogy ideérjenek, és mehessünk az óvóhelyre. Akkor hagytam abba a hírek olvasását, néhány órával éjfél után, amikor azt írták, hogy ennyi volt, most nem lőnek többet. Igaz, akkor egy jó részük még úton volt, a levegőben. Mégis sikerült elaludni végre.

Amikor innen elköltözünk, olyan lakásba megyünk, ahol a lakáson belül is van óvóhely, és talán a következő iráni rakétázáskor már nyugodtabban fogunk aludni, mert a lépcsőházba futásokból, főleg az éjszakaiakból, elég volt.

Facebookról: egy ismerős videózta a tűzijátékot az ország középső része felett az iráni támadás éjszakáján. Ki akartam menni megnézni, hogy nálunk is látszik-e, de a macska odafeküdt a lábamra stresszt kezelni, és nem álltam fel, így saját képem nincs,