Ma este kezdődik hanuka ünnepe, amikor 8 napig minden este gyertyát gyújtunk. Minden nap eggyel többet. Fényt gyújtunk a sötétségben.

És ma két hónapja, hogy megtörtént az az iszonyú mészárlás, és százakat elvittek magukkal a föld alá, akiknek a nagy részéről két hónapja nem tudni, hogy élnek vagy halnak, hazajönnek-e valaha egyáltalán. Akik a tűzszünet alatt hazajöhettek, azok nagyon sokat fogytak, a gyerekek csak suttogva mernek beszélni,  a lábukat megjelölték motorbiciklik forró kipufogócsövével, és a mészárlásról készült videókat kellett nézniük. Volt, aki megette a wc-papírt, annyira éhes volt.

(Kép: Secret Tel Aviv Facebook-csoport)

Pont egy hete reggel bejelentették, hogy este kiadnak három holttestet. Azt hittük, hogy az azóta szimbólummá vált anyuka meg a két vörös hajú kisfiú lesznek azok. Persze nem adtak ki senkit, éjfélig nézegettem a telefont, hátha jön a hír, benne három koporsó képével, az egyik még egészen kicsi, de nem jött ilyen hír. Közben a közösségi média egyes szegleteiben a hétköznapi emberek azt kérik, hogy ne is engedjék haza őket, mert ők egy fontos eszköz a Hamász kezében. 

(Kép: Facebook)

Amellett, hogy a mindennapi életünk a heti egy-két szirénától eltekintve tulajdonképpen úgy folyik, mint bármikor máskor, érzelmileg iszonyú megterhelő a helyzet. Jó, a heti egy-két sziréna mellett ott vannak még a tartalékos szolgálatban levő barátok és  ismerősök és családtagok, akikért izgulunk, és reméljük, hogy amikor nyilvánosságra hozzák az elesett katonák neveit, akkor nem lesz közte ismerős. A háború miatt egyes gyümölcsök drágábbak, mint máskor, az online tanfolyamot, amire járok, pedig mindig éppen az a tanár tartja, akit nem hívtak be azon a héten.

A héten megnéztük a Golda című filmet a moziban. A jom kipuri háború 50. évfordulójára készült. Megdöbbentő, hogy mennyi minden ismétlődik szóról szóra az ötven évvel ezelőtt történtekből. A film végén sem volt igazán katarzis, nem lélegezünk fel, talán nehezebb szívvel mentünk haza, mint ahogy jöttünk. Izraelnek és a zsidó embereknek a mai napig is bizonygatni kell a létjogosultságát, a fennmaradásért harcolniuk minden nap. Bizonygatni kell, magyarázni, hogy mégis mi a baj egy mészárlással. A világ nem tudja eldönteni, hogy a "takarodjatok Palesztinaba" vagy a "takarodjatok ki Palesztinából" megoldás mellett kampanyoljon éppen. A világot bosszantja, hogy ez a pár millió ember nem hajlandó feladni, egy szép napon felkelni, és önként besétálni a tengerbe mind egy szálig. 

Az ország fennmaradásának érdekében állandóan háborúzni kell. Borzasztó belegondolni, hogy azért, hogy itt élni lehessen, embereknek meg kell halniuk. Ezen az oldalon és az éppen aktuális másik oldalon is. 

Aznap, amikor vártuk, hogy este kiknek a holttesteit adják ki, néztem a sok "Együtt győzni fogunk" feliratot, melyek a papírtörlőtől a zöldséges nylonszatyrán keresztül az óriásplakátokig mindenütt ott vannak. A buszok kijelzőjén is. Autóra feltehető mágnesünk ezzel a felirattal nekünk is van. Azonban ha gyakorlatilag meg is nyerjük a háborút, azok a koporsók akkor is ott lesznek. A tönkrement életek, a traumák, a félelem. A végtelen háborúzás ezen az állomásán egyszer csak túlleszünk, és nyugalom lesz, egészen a következő háborúig. Egy újabb pillanatra sikerült kiharcolni a túlélést, és milyen áron? Győzelem ez, tényleg?

Boldog (?) hanukát, és sok-sok fényt a világnak.