Az elmúlt éjjel megint szirénával álmodtam. A valóságban nemigen fordul elő riasztás mostanában, legalábbis a mi környékünkön. Álmomban viszont néha megszólal a sziréna, akkor felkapom Babát és biztonságos helyre sietek. Múlt éjjel a szüleim magyarországi házában szólalt meg az álombeli sziréna. Elbújtunk a ház egyik sarkába, de csak később vettük észre, hogy nem jó helyre mentünk, mert egy ablak alatt voltunk. Aztán megtaláltam a ház talán legbiztonságosabb pontját, ahol nincs a közelben ablak, és több rétegnyi fal véd minket. Később, amikor már ébren voltam, egyetértettem magammal, hogy jó helyet találtam.

Vasárnap lesz 100 napja, hogy tart a háború. Megemlékezéseket szerveznek mindenfelé, az iskolák, nagyobb munkahelyek is bátorítják az alkalmazottakat, hogy álljanak meg száz percre, és persze tüntessenek azért, hogy az azóta is Gázában levő túszok azonnal hazamehessenek. Tel Avivban, a „Túszok terén” nemcsak képek és plakátok vannak, de a családok és barátok az elraboltak személyes tárgyait is odaviszik. Szívszorító. Ott képtelen voltam fotózni.

Minden elképzelhető helyen matricák, karszalagok, nyakbavalók emlékeztetnek arra, hogy háború van.

Az elmúlt három hónapban szinte minden üzlet, vállalkozás kitűzte a nemzeti zászlót és kiírta az „együtt győzni fogunk” szlogent valamilyen formában. Ha pizzát vagy fagyit rendelsz, ott vannak a jelképek a dobozon.

Az utcán a plakátokat megviselte kissé az időjárás, látszik, hogy kint vannak egy ideje.

A magam részéről felszámoltam otthon a vészhelyzet esetére összekészített csomagokat. Csak a két karton ásványvízhez nem nyúltunk, jó lehet az még, plusz amúgy sem szoktunk palackozott vizet inni. Reméljük, hogy megmarad a viszonylagos nyugalmunk.

A közösségi médiában állandóan jönnek az ismerősnek jelölések érdekes profilú valakiktől. Volt „német férfi modell”, gyakoriak a „sikeres török üzletasszonyok”, van olyan, a profilja alapján egyébként Jemenben élő ember, akinek egyenesen „megtetszettem”. Valahol láttam egy kiváló megoldást arra, hogy hogyan válaszoljunk kreatívan a „szia, szeretnék megismerkedni veled, hogy hívnak és hol laksz?” üzenetre. Ilyesmi volt: „Hamudi vagyok Gázából, terrorista. És te?”

A gyereknevelős Facebook-csoportokban nagyon ritkán szoktam posztolni, inkább csak olvasgatok. Nemrég láttam a „Gentle Parenting” csoportban egy posztot, amiben egy anyuka azzal kapcsolatban kért segítséget, hogy a férjével és gyerekeikkel Izraelben laknak, de az anyanyelvük angol. Otthon angolul beszélnek, a gyerekek az óvodában héberül, és arra volt kíváncsi, mások hogyan oldják meg az alapvető mondatok használatát, milyen nyelven érdemes elmondani őket, pl. „ez nem jó nekem” – érdemes-e az ilyeneket mindkét nyelven elmondani otthon. Hú, de bátor, gondoltam magamban. Néhány kommentből csak úgy sugárzott a gyűlölet, mindennek elmondták nem csak az anyukát, hanem a két és négy éves gyerekeit is. A kommenteket rövid időn belül törölték, de azt hiszem, mostanában sem fogok posztolni egyik csoportban sem, még olyat sem, hogy „köszönöm a sok tippet”. Kinek van arra szüksége, hogy vadidegenek bátran megírják neki, hogy menjen a pokolba?

Elképesztően sokan értenek egyet azzal, hogy milyen jó is egy kis tömegmészárlás néhanapján. És talán sokan nem gondolnak bele, hogy valójában mit is beszélnek. Sokáig azt gondoltam, azért (is) jó betért zsidónak lenni, mert az ember családjában nincs jelen a Holokauszt traumája. Csak a jó dolgokat, a tanulást, tanulságokat, közösséget, hagyományokat kapja meg így az ember. Október hetedikéig éltem ebben az álomvilágban.