Egy háborúnak vannak igazán nem várt mellékhatásai is, különösen a XXI. században. Mivel a  hadsereg zavarja a navigációs rendszereket, néha nemcsak az autós navigáció bolondul meg, hanem a társkereső alkalmazások is.  A Waze néha random arab földrajzi neveket dob fel a térképre, a legnagyobb Tel Aviv-i Facebook-csoport pedig komoly társközvetítői feladatokat is ellát, az egyik poszt egy kommentje szerint azért, mert a Tinder csupa libanoni embert ajánl mostanában. A csoporttagok fotókkat és kreatívabbnál kreatívabb szövegekket bevetve próbálnak mindenféle távú kapcsolatokat keresni.

A háborús luxusproblémák közé tartozik, hogy nincs a piacon hazai áfonya, csak perui, mert az északi ültetvényeken lehetetlen szüretelni. A zöldségek és gyümölcsök egyébként is drágák, most éppen nem a járvány miatt. Az epres bácsi, akitől egész szezonban szoktam venni az epret, most nem jön a piacra, a szomszéd kofa szerint a háború miatt nem tud, mert arab. A környék legtöbb építkezése leállt, a házak félig vagy még kevésbé készen állnak. A szomszéd ház első emeleti lakásából kiköltöztek az oroszul mindig hangosan viccelődő és jószagú dolgokat főző melósok.

Leállt építkezés az utcában

Purim ünnepére a város fő utcáját ezernyi kis nemzeti színű zászlóval díszítették fel a szokásos színesek helyett. A purimi, gyerekeknek való felvonulást megtartották, volt zene, koncert, rengeteg kreatív jelmez, de megkértek mindenkit, hogy idén tartózkodjon az ijesztő, véres jelmezektől. Az év egyik legjobb napja szokott lenni, amikor beöltözünk mi is, és kiülünk egy tel aviv-i sörözőbe a többi beöltözött embert bámulni. Most is voltunk Tel Avivban, de sokkal-sokkal kevesebb emberen volt jelmez idén, mint általában. Valahogy mindenkinek kevésbé van kedve ünnepelni és szórakozni.

A nagy cégek a dolgozóknak adott szezonális ajándékcsomagokat olyan vállalkozásoktól rendelik, amik a határok menti, evakuált területeken működnének, és tönkremennének ezek nélkül a rendelések nélkül. Nekünk is van otthon hazai gyártmányú házicipő, illatgyertya, miegymás, sőt Valentin-napra házialag dekorálandó süti volt, természetesen a süti mellé a dekorációt is mellékelték, volt pici rózsaszín fondantcsomag miniatűr habzsákban, meg díszítéshez cukorka.

Dekoráld magad! csomag

Szirénát ezen a környéken már régen nem hallottunk, és az is hosszú hetekkel ezelőtt fordult elő utoljára, hogy a napi séta közben egy gyorsító motor hangjára először összerándult a gyomrom, egészen kicsike lett, a mellkasomba hasított az ismerős érzés, aztán egyszerre próbáltam arra rájönni, hogy most tényleg szirénát hallok-e, és arra, hogy melyik házba szaladjak be, valamint hogy ezt babakocsival együtt tegyem-e, vagy jobb, ha a gyereket kiveszem belőle és ölbegyerekkel keresem meg a legközelebbi óvóhelyet, de legalábbis biztonságos pontot. Mindenesetre otthon a bejárati ajtó zárjában mindig bent van a kulcs belülről, és ha az egyikünk elmegy otthonról, de a másik otthon marad, akkor az elmenő mindig megbizonyosodik arról, hogy egy kulcs a zárban van, hogy sziréna esetén az otthon maradó ne vesztegesse az időt a kulcs keresésével. Az ajtó előtt is mindig hagyunk papucsot, hogy ne mezítláb szaladjunk ki a lépcsőházba, ha esetleg szaladni kellene.

Megszokhatatlan, amikor a rádióban bemondják az elesett katonák nevét, korát, rangját, és a várost, ahol a katona lakott. Mondjuk éppen behajtasz a pláza parkolójába, mert annyira szerencsés vagy, hogy ez simán része a mindennapi életednek, és közben hallgatod, ahogyan a szép, szomorú férfihang felsorolja őket. A férjem két volt kollégája temetésén is volt, fiatal apukákén. 

Nyakbavaló

Az országnak ezen a részén ezeken és a város felett zümmögő drónokon kívül nemigen lehet észrevenni, hogy háború van. Az emberek már régen megint durvák és udvariatlanok egymással. Októberben még úgy lehetett érezni, mintha mindenki egy picivel figyelmesebb lenne a többiek felé. Megvannak még a plakátok, Tel Avivban a falfestmények, és a mindenhová kiírt szlogenek, "együtt győzni fogunk". A túszok jó része, amennyiben még életben vannak, még mindig nincs otthon, a kiürített városok és kistelepülések továbbra is üresek. Az északi határon lebombáztak egy hotelt, ahol pár éve megszálltunk egy akkor még csodás kisvárosban. A szukoti sátor, amit tavaly az őszi ünnepek végén, október hetedikén este kellett (volna) lebontani, több udvaron még mindig áll.

A szívünk Gázában van október hetedike óta

A kormánynak, akármennyire is szörnyen hangzik, nem érdeke a háború befejezése. A hatalom megtartása érdekében odaengedtek néhány futóbolondot, sajnos nem az ártalmatlan fajtából, akik nem tesznek jót a lehetséges békének, de a miniszterelnök is kizárólag a saját személyes érdekeit figyelembe véve hozza a döntéseket, ami ebben a kiélezett helyzetben iszonyú. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a terroristákat békén kell hagyni, sőt lehetőleg bontsuk le a kerítést, hogy legközelebb könnyebben átjöjjenek vérengzeni, katonai bázisokat és rendőrségeket megtámadni, gyerekeket ölni, tombolni, erőszakolni, embert rabolni, vagy hogy küldjünk még több pénzt, betont meg fegyvert, meg ellenőrizhetetlen segélycsomagot, hogy fel tudjanak készülni az általuk remélt elpusztításunkra. Mert, tévedés ne essék, a vezetők ott sem szeretnék befejezni a háborút, és abszolút nem a civilek védelmében cselekszenek.

Három éve rakétatalálatot kapott ház Petach Tikván

Sok a halott? Vajon mennyi izraeli halott lenne, ha nem működne a Vaskupola, és ahelyett, hogy kinyitják az óvóhelyeket, a civileket itt is felküldenék a tetőre a bombázások alatt? Igen, túl sok a halott, a sérült, a nélkülöző, a kitelepített. Igen, szörnyű, ami Gázában történik. Igen, azonnal meg kellene oldani, hogy ne haljon meg több ember, hogy a gyerekek rendesen kapjanak enni meg védelmet meg ruhát meg mindent, ami az egészséges élethet szükséges. És egészséges életen nem egy szélsőséges, vérszomjas vezetés alatti életet értek, ahol már a babákat öngyilkos merénylőnek öltöztetik, és a csillogó szemű nyolcévesek legnagyobb álma a hősi halál, mert erre tanítják őket. Nem egészséges élet az, hogy már a legkisebbeket is hullazsákba öltöztetik, akik persze képtelenek nyugton maradni a felvétel idejére, és a "szegény kivégzettek" mozognak a tudósítás alatt, a szünetben meg, még a zsákban ülve, a telefonjukat nyomkodják.

Ismerve a hazugságok és torzítások mértékét nagyon nehéz eldönteni, mit lehet elhinni a tudósításokból. Azt gondolom, ez a térség egyik nagy tragédiája. Ha csak a puszta igazságról szólnának a hírek, az is épp elég borzasztó lenne. De valamiért a történeteket állandóan meg akarják fejelni még valamivel, így még azt sem hiszem el, ami valóban igaz. Nem az elmúlt fél évre gondolok, hanem hosszú évtizedek számtalan hazugságára.

Egyszer valaki elmesélte nekem a történetet, miszerint az illető éppen békésen kávézgatott Jeruzsálem óvárosában, amikor a saját szemével látta, hogy egy izraeli tankból rálőnek egy kétéves gyerekre, amiért az eldobott egy követ a katonák felé. Külföldi vagyok, nyilván gondolkodás nélkül el fogom hinni, amit mond, gondolta talán ő. Ha jártál már Jeruzsálem óvárosában, akkor minimum gyanús a történet hitelessége, ha másért nem, akkor azért, mert amikor ott tankok járnak, akkor éppen senki nem kávézgat békésen. Ha csak felületesen figyeled az izraeli híreket, akkor azt is tudod, hogy ha egy terrorcselekmény elkövetése közben egy terroristát már ártalmatlanná tettek, és a földön fekszik, egy katona mégis lelövi, akkor évekig tartó eljárásra és súlyos büntetésre számíthat emiatt. A katonák nem lövöldöznek csak úgy, főleg nem kétéves gyerekekre. Ja, és tök mellékes, de ha ez mind igaz lenne, akkor is ki az a kedves, felelős szülő, aki a kétéves gyerekét arra biztatja, hogy az követ dobjon egy tankra? Miért vannak gyerekek tűzközelben a képeken és videókon? Ugye biztosan nem azért, hogy szánalmat keltsenek az egyik, és gyűlöletet a másik oldal iránt? Nagyon de nagyon más alapokon nyugszik a háborús ellenfelünk gondolkodásmódja, moralitása, értékrendje, mint a miénk. A prioritásokban levő különbség jól látszik a szimbólumok, címerek elemeiben: nézd meg, melyik tartalmaz olajágat, és melyik fegyvert. Egyébként megpróbáltam annak idején online utánanézni a fenti sztorinak, de semmilyen eredményre nem jutottam.

Iszonyú nehéz sajnálni azokat a civileket, akik a túszokat bújtatják a lakásaikban. Akik vigyorgó szmájlikat nyomnak a veszteségeinkről szóló hírekre, a megkínzott, megalázott, megölt gyerekekről, felnőttekről, idősekről szóló hírekre, akik szerint végtelenül vicces a gyászoló családokról szóló beszámoló. Akik a közösségi médiában ezerszer is nagy megelégedettséggel megosztják a támadás napján készült videókat. Akik arra biztatják a vezetőiket, hogy ne adják vissza a még mindig túsz gyerekeket. Tudom, hogy sokan szenvednek, és mégis ezek a dolgok jutnak róluk eszembe. 

Tel Avivban - Hozzátok haza őket MOST!

És gyűlölöm, hogy amikor a szupermarketben a kedves fiatal dolgozólány láthatóan odáig van a babakocsiban ülő gyerekemért, és a kollégáinak is mutatja, hogy nézzétek, de aranyos, akkor az jut eszembe: olyan kedves, biztos nem akarná betenni a babát a sütőbe, még ha alkalma is adódna rá. Nem akarom, hogy ez jusson eszembe, sőt örülnék, ha soha többé nem gondolnék arra, mi lenne, ha vele, velünk történt volna meg, ami más családokkal megtörtént. 

És semmilyen épkézláb terv nincs arra nézve, hogy mi lesz azután. Mi lesz, ha vége lesz a háborúnak? Ki veszi ott át a hatalmat? Milyen berendezkedés lesz? Aki ott vezető lesz, vajon még mindig úgy fogja gondolni, hogy az erőszak az egyetlen eszköz akármilyen cél elérése érdekében is? Mert a cél most, a hírhedt folyótól a tengerig -féle, az ugye mindenkinek egyértelmű, hogy Izrael eltörlésére irányul? Hogy eszük ágában sincs egy békés, működő államot létrehozni a Területeken, kétállami megoldással? Ugye tudod, hogy nekik az egész kell, és úgy gondolják, addig nem nyugszanak, amíg mi itt vagyunk, és egy is életben van közülünk?

Családi szinten mindenesetre végre tényleg elkezdtük intézni, hogy legyen a macskának útlevele, hogy ha menni kell, akkor őt is vihessük magunkkal. Ez a háború (és sok előző) ugyanis nem arról szól, hogy egy Egyiptomtól 1967-ben elfoglalt, Budapestnél is kisebb területen egy szegény, elnyomott nép önrendelkezése helyreálljon, ahonnan egyébként a hadsereg és minden izraeli már 2005-ben kivonult. Sokkal szélesebb keretei vannak, Iránnal a háttérben. Egyelőre nem lehet tudni, hogyan és mikor fog Irán komolyabban támadni. Az élet bár látszólag szinte teljesen a megszokott keretek között folyik, október hetedikének traumája mellett a komolyabb fenyegetések és a közeljövő miatti bizonytalanság is jelen vannak.

Néhány hete bementem egy irodába ügyet intézni, ahol idősebb önkéntesek dolgoznak. A koruk alapján akár Holokauszt-túlélők is lehettek köztük. Azon viccelődtek, hogy a narancs, amit esznek, azért olyan finom édes, mert a Hamasz kertjéből van. Fellélegeztem. Itt vannak ezek az emberek, akik annyi háborút túléltek, és láthatóan nem aggódják túl a jelenlegi helyzetet. Végül túlleszünk ezen is.

Együtt győzni fogunk